Az első szerelmünket sosem felejtjük el. A legtöbben ugyan könnyedén fel tudjuk idézni óvodai szerelmünk nevét, akár még a jelét is, mégis leginkább az iskolai szerelmek ivódnak belénk. Akár évtizedekkel később is emlékszünk kiválasztottunk teljes nevére, hogy melyik padban ült matekon, valamint a számtalan órányi beszélgetésre, amikor a barátainkkal elemeztünk egy-egy nézést vagy elejtett mondatot. De vajon miért ennyire meghatározóak ezek az élmények?
A kamaszkorunk vége felé, vagy legkésőbb a húszas évek elején kialakítunk egy önéletrajzi narratívát magunkban – állítja a pszichológus Dan McAdams. Ez tartalmazza, hogy kik is vagyunk, merre tartunk, a teljes történet pedig kulcsjelenetekből áll össze: legjobb és legrosszabb pillanatokból, fordulópontokból és „elsők”-ből. Ezek az emlékek epizodikusságukkal természetes módon tagolják élettörténetünket, és segítenek annak megértésében is, hogyan fejlődtünk az évek során.
Teljes cikk betöltése...
