Valljuk be: nem vagyunk könnyű helyzetben. Körülöttünk minden arra buzdít, hogy maradjunk individualisták, fejlesszük önmagunkat, teljesítsünk, legyünk a legjobbak egy olyan világban, ahol korábban soha nem kapott még ekkora hangsúlyt a „mások véleménye”. Joggal kérdezhetjük néha önmagunktól: hogyan maradjunk meg olyannak, amilyennek szívünk szerint lenni akarunk, és meddig engedhetjük be a másokat a saját életünkbe? Boldogulhatunk-e egyáltalán személyközi kapcsolataink nélkül?
Nem kérdés, hogy társadalmi életre vagyunk predesztinálva; egész életünkben tanuljuk, hogyan boldoguljunk a lehető legjobban embertársaink között, hogyan viselkedjünk és reagáljunk úgy, hogy abból előnyünk származzon, hogy be tudjunk illeszkedni. Ha megkérdezik tőlünk, mi okozza a legtöbb örömöt vagy a legtöbb szomorúságot az életünkben, alighanem egy olyan példát hoznánk fel, amely valamelyik környezetünkben lévő embertársunkkal folytatott interakcióból fakad. Egyértelmű tehát, hogy saját szociális szféránk emberi kapcsolatai reflektálnak életminőségünkre is.
Teljes cikk betöltése...
